Nagymosás (szapulás) Magyarláposon az 1900-as évek elején

Az elmúlt századokban a másik nagyszabású házi teendõ az úgynevezett, 1-2 havonta megejtett nagymosás (szapulás) volt. Ennek leírásával a nagycsaládok édesanyjainak, nõtagjainak szeretnék emléket állítani. A névtelen hõsöknek, akik családtagjaiknak szentelték életüket.

Az elmúlt századokban a másik nagyszabású házi teendõ az úgynevezett, 1-2 havonta megejtett nagymosás (szapulás) volt. Ennek leírásával a nagycsaládok édesanyjainak, nõtagjainak szeretnék emléket állítani. A névtelen hõsöknek, akik családtagjaiknak szentelték életüket.

Nem volt könnyû a nõknek 8-10 gyermek után, (ne felejtsük, abban az idõben fogalmuk sem volt, mi az a „pampersz”, nem is gyõzték volna), nehéz testi munkát végzõ férjük és a maguk elpiszkolódott, szennyes ruhanemûiket rendben, tisztán tartani. Az egyszerû emberekre gondolok, akik maguk készítették kenderbõl, lenbõl szõtt lepedõiket, asztal- és ágynemûjüket, ingeiket, lábravalóikat stb. (Fényûzés volt, ha gyapotot is használhattak.) Ezek a holmik kézi mosással nem tisztultak eléggé, hiába használtak bõven házi szappant. Ezért volt szükséges az idõnkénti szapulás. Ez a munkálat általában 2-3 napot tartott.

Szinte minden nagycsaládnak volt szapulódézsája, s ha nem volt, egymásnak kölcsönöztek a többi kellékkel együtt. Gyakori volt az úgynevezett kaláka, egymás megsegítése.

Korán reggel a beáztatott szõttest dézsába rakták. Ez kb. 100 l-s nagyságú faedény, aminek alul, oldalt volt egy csapja. Erõs padra állították úgy, hogy a csapon kifolyó lúgot felfogják, és újramelegítve ismét a felsõ sorra töltsék szép lassan. A lúgot bükkfahamuból fõzték - amit elõbb megszitáltak - a katlanban, üstben, több 10 liternyit. A erõs lúg átjárta a szennyet, oldotta, egyben természetesen fertõtlenített.

Másnap a dézsát a még meleg ruhákkal szekérre rakták, meg a sulykolópadot, sulykolókat. (A sulykot legények faragták kemény fából, tulipán formája volt, meg nyele. Több-kevesebb faragott cifraság is díszítette, ami a leány iránti vonzalmat tükrözte. Több emberöltõt is kibírt ez az igazán õszinte ajándék.) A sulyok hossza körülbelül 40-45 cm nyelével együtt, a szélessége 20-23 cm volt.

A víz partján kavicsos részt kerestek, ahol a krisztálytiszta pataknak nem volt erõs a sodrása. Ide beállították, rögzítették a padot, padokat, s jöhettek a sulykolók. A térdig vízben álló asszonyok rendre kivették a ruhákat, vízbe mártva megrázogatták, rá a padra, aztán csihi-puhi, addig potyolták, meg-megfordították, amíg tiszta víz nem jött belõle! Ha az idõ engedte, ki is terítették a közeli tiszta, füves rétre, estig nagyjából megszáradt.

Nyáron kellemes munka volt. Mi, gyermekek örömmel „segítettünk”, játszottunk a langyos vízben, halacskákat fogtunk, homokvárat építettünk.

Hûvös idõben a hideg víz reumát okozott... Valahányszor bekapcsolom az önmûködõ mosógépem, mindig tisztelettel gondolok azokra a nõkre, akik annyi áldozatot hoztak szeretteikért.

Milyen jó, hogy napjainkban a technika fejlõdése megment az ilyen kimerítõ munkától.

Írásomat megtoldom egy magyarláposi nótával, amely bizonyos mértékben kapcsolódik a mosáshoz:

Kimosom a zsebkendõmet tiszta fehérre,

Nem is adom akármilyen legény kezébe.

 Annak adom, kit igazán szeretek,

Akivel az esküvõre mehetek. 

Sárgarépa, petrezselyem, kukoricaszár,

Jaj, de csinos, de takaros a láposi lány.

Körös-körül szalagos a köténye,

Rá sem néz az akármilyen legényre!

Özv. Csornainé sz. Breuer Erzsébet

nyugalmazott tanítónõ, Magyarlápos

(Bányavidéki Új Szó)