Barangolás Máramarosban: Gereblye

Elõrebocsátom, kedves Olvasó, hogy nem valami kerti-mezei szerszámról lesz szó, hanem Máramaros megye egy eldugott, kedves, vendégszeretõ végváráról.

De hol is van ez a Gereblye nevû falu?

Ahogy elhagyjuk Domokost - amit már korábban bemutattam -, kelet felé haladva néhány száz méter után útelágazáshoz érünk. Az egyik simán folytatódik kelet felé, Románláposhoz visz (Lãpus). A másik jobbra tér déli irányba. Egy jó kis kaptató után Alsószõcshöz érünk (Suciul de Jos), majd Felsõszõcs következik (Suciul de Sus). Igen hosszú ez a két település. A környék inkább dimbes-dombos, erdõs-legelõs. Bõséges juhtenyésztés folyik itt. Élelmes szûcs atyafiak ki is használták bundák, kucsmák, téli mellények készítésére.

De folytassuk utunkat. Tõkés következik (Grosii Tiblesului). Alig hagyjuk el, máris Gereblyén vagyunk (Grebla Tiblesului). A Cibles havas lábainál ez a legutolsó lakott település. Innen már a vadon következik.

Még a Monarchia idejében telepítették ide a hozzáértõ erdõmunkás székely embereket családostól, akik jól értettek a szénégetéshez. Sok úgynevezett mangán szénre volt szükség, mert a környéken kohók mûködtek, ahol vasat olvasztottak, öntöttek, például vaskályhákat, üstöket. (Nekünk is volt egy itt öntött nagy vaskályhánk.) Egy dombon áthaladva Románlápos felé volt Rojahida (Roaia), ahol az öntõde központja mûködött. Innen nem messze Kohóvölgy település is a kohászathoz tartozott, amint azt elnevezése is elárulja. Román neve Strâmbul Bãiuti.

A II. világháborúig ezen kohók sorának fõrészvényese az örmény-magyar Frátai Kristóf  volt.

De térjünk vissza Gereblyére. Elnevezését onnan kapta, hogy a kidöntött fákat a nehezen megközelíthetõ, szakadékos, meredek helyrõl a sebes hegyi patak segítségével ,,szállították” arra a helyre, ahol a víz kiszélesedett. Itt a rönköket több megnagyított gereblye formájú eszközzel vontatták partra, ahol megfelelõ helyen felállítottak több szénégetõ kemencét. A lakosság férfi tagjai nehéz, fáradtságos munkával kereste a mindennapit, hiszen itt éjjel-nappal dolgozni kellett nagyon figyelmesen, mégis elõfordult baleset, amikor beszakadt az ember alatt a ,,kemence”, odaveszett a családfenntartó!

A múlt század közepéig Gereblye önálló település volt, jegyzõséggel, erdészeti hivatallal. Magyar nyelvû iskolája volt, mára megszûnt. Hadd ne firtassuk most kies hazánk tanügyi rendelkezéseit. A gyermekek lejárnak Tõkésre, persze román nyelven tanulni. Gereblye csak mint Tõkéshez tartozó falu létezik.

De áll a templom! Felújítva! Lakosai magyar-székelyek, amit a sok Székely családnév bizonyít. Római katolikus vallásukhoz hûségesek maradtak mind a mai napig.

Dicséretére válik Gereblye lakosainak, hogy Isten házát szeretettel gondozzák, látogatják. Öröm látni a sok ministránst az oltár körül, ami plébánosuk, Szemák Ferenc tisztelendõ úr érdeme. Õ nálunk, Magyarláposon szolgál, Gereblye a filiája.

Gereblye temploma a Szent Vér oltalma alatt áll. Templombúcsúja minden évben július elsõ vasárnapján van. Ilyenkor az elszármazottak hazajönnek, a környék minden településérõl ide zarándokolnak a vallásos hívek, Magyarláposról busszal érkeznek. Az ünnepélyes szentmisét szabadtéri oltárnál mutatja be a sok vendégpap. Prédikációt magyarul és románul mondanak, hogy mindenki értse.

Míg korom és egészségem engedte, mindig részt vettem ezen a léleknemesítõ ünnepélyen.

Az áldás után, a helyiek mindig mindenkit megkínáltak szerény, de jó szívvel adott süteménnyel. Barátságosan elbeszélgettünk, megígérve, hogy jövõre is eljövünk, ha Isten éltet. Egyben meghívtuk vendéglátóinkat a mi templombúcsúnkra, szeptember 14-ére.

Személyesen is igen kellemes élmény köt Gereblye lakosaihoz.

Abban a nagyon sötét korszakban, igazgatóm kerülõ úton figyelmeztetett, nehogy templomba járjak, Ildikó leánykám nehogy elsõáldozó legyen, mert figyelnek és kirúgnak a tanügybõl.

De egy ilyen létfontosságú lelki élményt hogyan hagyhatok ki gyermekem életébõl?

A felkészítést a katekizmusból én végeztem, a vizsgáztatás a plébánián történt. Ezután tanácsot kértem. Azt a javaslatot kaptam, utazzunk Gereblyére, amikor ott történik az elsõáldozás. De ott nem ismerek senkit! (1962-ben történt.) Nem baj! Szombat délután érkeztünk busszal.

A Székely család fogadott be, de mindenki nagyon kedves volt. Vendégszeretetüket nem részletezhetem, mert az kimeríthetetlen! Mintha családtagok között lettünk volna, nem idegenek.

Másnap megtörtént a felejthetetlen esemény, ami most nem fér ide... Íme a fotó!

Azóta is hálás szeretettel gondolok Gereblye minden lakójára. Wass Albert versét, kissé megváltoztatva, ide kell írnom:

,,A víz szalad, a kõ marad,

Az Idõ halad, de a szeretet marad!”

Ámen.

Özv. Csornainé Breuer Erzsébet

nyugalmazott tanítónõ Magyarláposról

(Bányavidéki Új Szó)