A magyar szabadságharcban részt vett lengyel hazafi Felsõbányán

Az ezeréves lengyel-magyar barátság fényes fejezete több ezer lengyel tiszt és közkatona résztvétele az 1848-49-es szabadságharcban. A lengyel hazafiak tudták, hogy a magyar szabadságharc az oroszok megszállta Lengyelföld függetlenségéért küzdõknek is erõt ad.

Lõrincz János felsõbányai népi költõ egyik rajzokkal ékesített füzetében bukkantam rá egy, Felsõbányán letelepedett, magyarrá vált lengyel hazafi történetére, amelybõl azt is megtudtam, hogy  két bajtársa, Kremmer Márton és Galkó Pali szintén városkánkban találtak biztonságot nyújtó otthont.

Elképzelhetõ, hogy a történet egyes részei nem felelnek meg a valóságnak. Az interneten lengyel levéltárakban is böngészhettem, mert a múlt század hetvenes éveiben elsajátítottam lengyel barátaink nyelvét. Lengyel családnevekkel foglalkozó weboldalak szerint a Lendecki családnév a német Land szóból származik, amelynek jelentése föld, falu, ország, vidék, haza. Egyesek ezt a vezetéknevet az ó-lengyel lendo (föld) szóból eredeztetik.

Lendeczki Wladyslaw (magyar megfelelõje László) a népek tavaszának évében hamar elsajátította a magyar nyelvet, és a keresztnevét magyarosította.

A 20 éves Lendeczki László a világosi fegyverletétel után osztrák fogságba esett. A leleményes, bátor hazafi, kihasználva az elsõ kedvezõ alkalmat, megszökött, és északkelet felé haladva bizonyos idõ múlva eljutott Szinérváraljára, ahol más bújdosókkal együtt borpincében talált menedéket. Álmatlan éjszakákon azon töprengett, hogy miként mehetne vissza szülõföldjére. Egy derûs reggelen a szõlõhegyrõl kelet felé indult el. Délben éhesen érkezett meg Misztótfaluba. Bekopogtatott egy, az úttól távol esõ házba, de a mogorva gazda csavargónak tekintette, ezért el akarta kergetni. Amikor a bújdosó bevallotta, hogy szabadságharcos, kenyérrel és szalonnával kínálta meg, majd így szólt hozzá:

- Itt nem maradhatsz, mert két fiam keresik a zsandárok. Menj Felsõbányára, mert a templom építésénél könnyen kaphatsz munkát. Egy ideig a város északi részén fekvõ kopasz Bányahegyen bányászok fognak segíteni rajtad.

Nagybányától északra, az erdõben a bújdosó néhány percig a szélsodorta harangszót hallgatta, aztán nemsokára eljutott a fernezelyi gesztenyésbe. Lába földbe gyökerezett, amikor két zsandárt pillantott meg. Bevallotta, hogy lengyel származású, és a felsõbányai templom építõtelepén akar dolgozni.

- Ha Polyákországban maradtál volna, velünk nem gyûlt volna meg a bajod - jegyezte meg vigyorogva az egyik zsandár.

Nagybányán börtönbe vetették a szabadságharcost, majd 10 évi kufsteini várfogságra ítélték, de egy ideig a fernezelyi kohóban dolgozott látástól vakulásig több rabbal együtt. A megaláztatást nem viselte el, és minél hamarabb vissza akart menni ezer sebtõl vérzõ hazájába. Amikor egyszer az õrök beszélgetésbe merültek, kissé hátra maradt, és egy híd melletti kanyarban villámgyorsan felkapaszkodott az erdõs hegyoldalra. Két bajtársa, két találékony barátja félrevezette az õröket. Azt hazudták nekik, hogy délnyugat felé próbál kereket oldani.

Az elcsigázott, bilincsbe vert szabadságharcos egy bányaüregbe bújt be.

Egy derûs nyári reggelen a kakasi gyerekek a Bányahegyen bújócskáztak. Sztarna Katica egy bányaüregben akart elbújni. Reszketve felsikoltott, amikor az üregben egy megbilincselt, szakállas, beesett arcú idegent pillantott meg. Azonnal a bányászokhoz szaladt, akik örömmel látták, hogy az idegen kinyitja a szemét.

- Ti bányászok vagytok? Én lengyelként harcoltam a magyar szabadságharcban - suttogta Lendeczki László.

A „vadembert” hordágyon a Tölgyes alatti Szígyártó házba vitték. Szígyártó felesége Sztarna lány volt, náluk lakott annak a nõvére, a 14 éves Sztarna Katica. Miután felépült, és a Bányahegyen szorgalmasan dolgozott, Laci megkérte a bájos Katica kezét.

- Én Laci lelkébe látok. Tudom, hogy õ istenfélõ, õszinte, a szavát nem szegi meg, és nem megy vissza hazájába - magyarázta szüleinek a kislány.

Ugyanabban a hónapban Kremmer Márton Barkóczi Péter nagyobbik lányának, Galkó Pali pedig a Gudász házaspár egyik lányának a kezét kérte meg.

1858-ban, egy rigófüttyös augusztusi reggelen és délelõttön már sütötték a tyúkhúst, a fánkot, fõzték a borjúhúst, és a városi borpincébõl váraljai, sikárlói bort hoztak. A Kakas pázsitján tölgyfaágakból díszkaput készítettek, kifeszített drótra pedig foncákat aggattak.

Az új templomban egy tût sem lehetett leejteni, amikor a nászmenet bevonult. A násznagyok Vaszita, Hitter és Papp, a võfélyek pedig Czigler, Fuksz és Darnai voltak. A fõoltár elõtt a pap megeskette a három ifjú párt, és „kívánta reájuk Isten áldását,/ Jó Nagyasszonyunknak kegyes pártfogását.” (Lõrincz László).

A házaspárokat cigánymuzsikusok kísérték fel a Nagykakasra. Az asztaloknál a meghívottak, többek között a Kruppa-, a Gudász-család, a nótáskedvû Labina és a felköszöntõket mondó Glodics üdvözölte õket. A pázsitot a foncák és ezüstös holdsugár világította meg. Jó hangulatot nemcsak a finom falatok és a zamatos bor keltett, hanem a talpalávalót húzó „füstösök” is. Öregek és fiatalok ropták a csárdást, táncolták a keringõt.

Már sütött a nap a Fekete-hegy felett, amikor a hetedhétországra szóló lakodalom véget ért. Néhány öreg bányász még egy ideig borozgatva diskurált. Lõrincz László így öntötte versbe egyik gondolatukat: „Majd ha derûsebb lesz felettünk az égbolt,/ majd ha a szabadság felvirrad hazánkra,/ akkor mulatunk majd egyet igazában.”

A Lendeczki házaspár a Kálvária közelében épített házat, Kremmerék a Kakas egy régi házába költöztek, Galkóek pedig a Forráson raktak családi fészket.

Lendeczki László egyik méltó utódja Lendeczki Dezsõ, a tehetséges szavaló, mûkedvelõ színész és városunk magyarsága különbözõ rendezvényeinek fáradhatatlan szervezõje.

Boczor József

Bányavidéki Új Szó